"- Hagyj mennem! Eressz szabadon… - hallatszott egy színtelen hang, de én csak megráztam a fejem. Nem eresztem szabadon hatalmam egyik zálogát, ennyi erővel a koronámról is lemondhatnék. Az, hogy megkaptam ezt a címet, még nagyon régen, azután történt, hogy az elődöm rejtélyes körülmények között eltűnt. Egy fiatal démon, aki elcsatangolt a nagyvilágban, elég könnyű préda, nem volt nehéz a nyomára akadnom és onnan már csak egy fél lépés volt hogy sötétségbe taszítsam. Ennek több ezer éve már, és még mindig nem tört meg. Kitartó, ki sem néztem volna belőle, de csak ismét megráztam a fejem, mint ahogyan  eddig is tettem.
- Tudod jól, mi a válaszom erre.
- Te pedig azt tudod, hogy nem adom fel – vágott vissza és ezzel egyetértettem, akárhonnan is néztem tetszett az ellenállása, még ha megmozdulni sem tudott a fájdalomtól.
 Hát igen, sajnálatos módon elpusztítani nem tudtam, így hát folyamatosan gyengítő varázslattal tartottam fogságban, sebekkel tarkítva amúgy igen tetszetős testét. Hiába, valahogy kordában kellett tartanom, és még most is. A hagynám és lankadna a figyelmem, pillanatok alatt kitörne láncaiból, és nekem annyi lenne, ezt pedig nem engedhetem. Főleg, hogy most már valamennyire nyugalom van, és a népek megszokták hogy én vagyok hatalmon, elfogadták az uralkodásom, és azt, ahogyan a dolgomat teszem. Nem szándékozom ezen változtatni.
- Legalább élvezed? A sok szenvedést amit nap mint nap okozol? – hangzott az újabb kérdés, és a félhomályban megvillant egy sárga szempár. Szerettem nézni ezt a szempárt, még ha sosem vallottam is be senkinek, még magamnak sem. Eredetileg rövid kékeszöld haj társult hozzá, de ez mára már inkább a bokájáig ér. Nincs annyi ereje sem, hogy a külsejét saját akarata szerint szabályozza, így kénytelen hagyni hogy emberi ütemben nőjön a haja. Nah meg persze, mert nekem is jobban tetszett így, természetesen ő gyűlölte.
- Ez nem erről szól, nem élvezem, de nem is fogom abbahagyni – adtam egy diplomatikus választ, nem engedhetem el, és csak így bírok el vele, mert ha hagynám hogy visszanyerje az erejét, legyőzne ebben biztos vagyok.
- Ch, Rohadj meg – fordította el a fejét, egy nyögéssel, még ez az apró mozdulat is fájt neki, és a láncok sem hagytak neki túl sok mozgásteret. Nehezen, kínlódva vette a levegőt, néha-néha majdnem megesett rajta a szívem, de aztán tudatosítottam magamban, nem engedhetek az érzelmeimnek, még ha legszívesebben máshol látnám is Kaient, mint az egyik legjobban őrzött cellában.
 Régen le kellett mondjak a zavaró érzelmeimről, hogy a munkám hatékonyan, részrehajlás nélkül tudjam végezni. Szép kis korona van nálam, de ezernyi szenvedéssel is járt, és sok sok lemondással, nem élhetem úgy az életem, ahogyan azt szeretném, milliónyi dolgok kell minden lépésemnél figyelembe vennem, és ezt neki köszönhetem.
- Tudod, jól hogy nem fogok, bármennyire is szeretnéd – válaszoltam neki kis mosollyal arcomon, de erre már nem válaszolt. Hallgatásba burkolózott. Én pedig távoztam. Holnap, egy új nappal, új lehetőséggel, újabb alkalommal talán…."